novrun

13 évesen már pár éve fociztam a városi csapatban, jó voltam benne, aztán jött a bármilyen jelzővel illethető sors, és úgy gondolta, ezt abba kellene hagyni. Medencetörés, kórház, járni tanulás, mankó, felmentések, törött álmok. Aztán jó pár évvel később már ezernyi kilométert tettem a lábaimba, csak mert voltam annyira makacs, hogy nem hagytam úgy alakulni a dolgokat, ahogyan az "meg volt írva". Hosszú út volt, akár a pályán, akár fejben, hogy rájöjjek, én írom a saját sztorimat.

Máig emlékszem arra a délutánra, amikor az iskolában a többiek körbeadogatták a mankómat, játék gyanánt. Akkor már mosolyogtam az egészen, pedig tudtam, soha többé nem lesz szimmetrikus a medencém, ergo nagyobb erőkifejtés lesz ugyanazt a hatást elérni az egyik, mint a másik oldalamon. Oké, akkor nem így közelítettem meg, 13-14 évesen még szimplán azzal konstatáltam, hogy ez "szívás". 

Persze, hogy féltem

A focit nem sajnáltam, inkább azt, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt én elképzeltem. Egyébként is ilyen vagyok, a váratlan helyzetek gombócokat képeztek évekig a torkomban, aztán ez is elmúlt. Szóval, lőttek egy focista pályafutásnak, ami utána a lelátón, szurkolás formájában ugyan megjelent, de közben valami megváltozott: már nem szerettem annyira sportolni. Féltem. Féltem attól, hogy újra baj történhet, és hiába a legjobb sebészek pakoltak össze - akikről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni -, mégis ott bujkált bennem az a gát, amely gyakorlatilag mindenkiben megtalálható, maximum más területen.

(Pillanatképek 2019-ből, amikor egy makacs sérülést követően 160 napig nem húzhattam futócipőt. Addig legalább megreformáltam az étkezésemet, és az életemet. Ha már kihagysz, légy proaktív.)

Gimnáziumban felmentett voltam két évig testnevelésből, ahol utólag visszagondolva, nagyon kevés embernek alapozták meg a legalább minimális sportszeretetét, majd jött az egyetem, ahol nyilván tömve voltak a konditermek, de azért két sorozat közé én is beszorítottam magam. Az nem én voltam, tudtam, hogy a lábaimmal kezdeni kell valamit, mert 10 év alatt sem találtam vissza korábbi önmagamhoz. 25 éves voltam már, amikor elolvastam egy futásról szóló cikket, a fejemben akkortájt óriási hullámok kavarogtak, szóval gondoltam, miért ne, maximum sohasem leszek 5:30-as pacer, nafene.

Ha egy üzlet beindul

Hát, az azóta sem lettem az, és bár az is igaz, hogy a jobb és bal lábam környékén pár ideg nem alkot szimmetrikus hálózatot, ergo nem is ugyanúgy fáradnak, már ha létezik ilyen, de az azóta eltelt idő alatt közel 2000 kilométert pakoltam a cipőimbe különböző terepeken, pályákon, legyen az a szülőfalum felett húzódó meredek terep, vagy egy budapesti rakpart, esetleg a miskolci ifipálya. De azért ne szaladjunk ennyire előre. Először a csobádi szőlősök felé iramodtam meg egy kőkemény 8x1 perces futással - a futások között 1 perc szünettel. Ha emlékezetem nem csal, egy masszív 08:15-ös idővel. Igen, borzasztó volt. De annál keményebb fából faragtak, megcsináltam egy 6 hetes programot, amely azt ígérte, hogy ennyi idő alatt elérhetem a séta nélküli 5 kilométert.

(Az a bizonyos Diósgyőri Vár Trail, ahol utolsóként futottam be a férfiak között. Igen, az ott egy félmosoly az arcomon.)

Elértem, és azóta meg sem álltam. Sokszor emlékszem vissza azokra a kórházi ágyon töltött éjszakákra, amelyek után, ha úgy dobja a gép, soha nem tudtam volna még normálisan sétálni sem, nemhogy aztán pár évvel később a Diósgyőri Vár fölött 700-as szinttel fogok futni 8+ kilométert, 06:30-as idővel, vagy Tiszaújvárosban 32 fokban egy gáton, sötét pólóban (meggondolatlan). De ezek csak számok, én nem ezért futok. Bár volt idő, hogy görcsösen szorongattam a telefonomat, nézve, nehogy 7 perc felé kússzon a kilométeridőm, de ahogy az élet több területén, itt is beérett az a több éve elültetett mag: mivel minden átmeneti, így meg kell becsülni a pillanatot, és nem elszenvedni, élvezni kell. Mit? Mindent! Ne aggódj, persze, hogy dobtam el cipőmet egy fullasztóan fárasztó futás után, belesétáltam számtalanszor, panaszkodtam a hátráltató túlsúlyomra, és vágtam le az útvonalakat, mondtam félhangosan, görcsösen, hogy "hát soha nem fog letelni az a 15 perces szektor?"

Türelem, türelem, türelem, és némi önismeret

Aztán nyilván rétegződött a dolog, több szaklapot, könyvet olvastam el (erről máshol majd bővebben), elkezdtem odafigyelni a táplálkozásra (erről is), bölcsebb, és ami a legfontosabb, türelmes lettem, de soha nem éreztem magam mintakövetőnek, egyszerűen csak élvezni akartam az egészet, ha már így adatott. Persze, én írtam meg a saját sztorimat, és tisztában voltam, akár a csecsemőknél, itt is minden, átvitt értelemben, egy üres lappal kezdődik.

(Wizz futás Debrecenben, ez is befutó előtt készült fotó)

Mondjuk annak örültem volna, ha anno testnevelés órán megtanítanak helyesen futni, levegőt venni, de ezt is tapasztalás útján elsajátítottam - mint minden mást. Tökéletes sosem lesz, gyanítom, hogy nem fogok 5 perces kilométeridőket futni, de ha esetleg egyszer látsz futni, vagy akár együtt futunk, bárhol, biztos lehetsz benne, hogy a rajongás egy olyan szeletének lehetsz szemtanúja, amely velejéig őszinte. Ha ránézek egy futóverseny után kapott éremre, vagy látok másokat is, hogy önmaguk keresése közben, ha csak pár pillanatig is, de benyitnak azon az ajtón, amelyen néha bekopogni sem mernek, boldog vagyok a magam módján. Ha esik, ha fúj.

Csak biztatni tudlak titeket, legyen szó a sportról, vagy bármi másról, hogy találjátok meg önmagatokat benne, és csináljatok mindent úgy, ahogyan jól esik. Ha emelsz a téten, emeld. De saját magad miatt, mert megérdemled, hogy kihozd magadból a legtöbbet, és ha kell, saját hajadnál fogva emeld ki magadat a mocsárból. Már, ha benne vagy. Ha nem, akkor csak szimplán élvezd. Egyik út sem rövid, amely a változásról szól, és bár lehettem volna a sérülésem után sokadvonalas teniszező, vagy sakkozó is, én futócipőt húztam, és kipróbáltam, "hátha" alapon.

(Soha nem voltam futóalkat. Van olyan? Mármint, a mindset a lényeg, a hozzáállás, nemde?)

Célba értem, de mint mondják, there is no finish line, azaz, nincs célvonal. És tudjátok mit? Úgyis újrarajzolnám nap mint nap, a "megtehetem" fáradhatatlanul fantasztikus érzésével egy pokolba kívánt hajnali futás után is. És ez az érzés átmenthető az élet bármely területére.