novrun

futáson innen és túl

A kényszerpihenő, akár az érem - két oldal a kihagyásról

Olykor kényszeres, máskor pedig teljesen tudatos a pihenő. Néha elég pár nap, hogy kitisztuljon az agy, hogy újra visszakerüljünk a futás nyújtotta csodálatosan szélsőséges érzések csalhatatlan mezejére, máskor pedig belecsúszhatnak hetek, akár hónapok is. Utóbbi esetekben a hullámvasútra emlékeztető, nemkívánt újrakezdés kopogtat az ajtón. Ami egyébként nem is annyira szörnyű, mint amilyennek látszik.

Aki fut, legyen heti egyszer pár kört kocogó hobbifutó, aki még csak most kóstolgatja a sport varázsát, vagy profi ultrafutó, tisztában van azzal, hogy a sérülés nem válogat, bárhol lecsaphat. Talán a sérülés nem is a legjobb szó, inkább a kényszeres kihagyás a megfelelő meghatározás, hiszen egy lázzal járó betegség is jó pár napra meggátolhat abban, hogy cipőt húzzunk, és a megszokott módon rójuk kilométereinket. Hogy idegesítő a kihagyás? Még szép! Lehet rá lehetőségként is tekinteni? Persze, miért is ne lehetne?

A kihagyás, mint negatívan ható tényező

Az edzésterved ikszedik állomásán tartasz, tegyük fel, hogy éppen terepen futsz, majd az egyik vízátfolyás úgy dönt, hogy csavar egyet a bokádon. Persze, kicsit lüktet, még lenyomod a maradékot, aztán este már vizesruházol, és imát indítasz a futás magasságosai felé, hogy "csak nehogy ebből baj legyen". Másnap már feszít az izom, nyomásra érzékeny, ha cipőt húzol, fájdalommal jár - gratulálok, a dobókockán, mondjuk, csak a hármas számmal nem léphetsz tovább, és neked sikerült elsőre kidobnod.

futas8.jpg(A táj gyönyörű, a Disznókő fantasztikus élmény, amely idővel megszépült - ezután hagytam ki fél évet)

Legutóbb 160 napot kellett kihagynom egy borzalmasan makacs bokasérülés miatt, amiből a korai visszatérésnek köszönhetően volt még egy rásérülés térdtájékon. Parádé. Először végigfutott az agyamon, természetesen lelkiismereti alapon, hogy én biztosan nem leszek hajlandó egy hétnél tovább várni, ott vannak a befizetett versenyeim, és egyébként is. Aztán elérkezett a második fázis, a belátás, amely szerint, ha rásérülök, abból még nagyobb baj is lehet. Ennél a pontnál kell igazán vigyázni. Én nem tettem. Nem tettem, rásérültem, ami persze újra az első pontig vetett vissza. Ez az élet minden pontjára átvetíthető, hiszen a zsigeri elhatározásainkat sokszor felülírja a valóság nyújtotta opciók tárháza - röviden: visszatértem ugyanoda, ahonnan indultam, mert nem használtam ki az egyébként rendelkezésre álló eszköztáram vonatkozó részeit.

A futócuccaim egy sarokban vannak tárolva, ott lapul a fitneszszőnyeg, az SMR henger, és persze rendelkezésre áll megannyi mobilapplikáció, netes tartalom, amelyekben tudatosan elmerülve a megelőzés, felépülés rögös útján ugyan nem könnyebben, de tudatosabban lehet tovább és tovább lépkedni. Elérkezett tehát ez is - oda kell figyelni, és tényleg, az egész úgy működik, mint amikor kártyavárat építesz - lépésről, lépésre, koncentráltan.

A kihagyás, mint pozitívan ható tényező

Mindenkinél másképpen csapódik le a kihagyás, pár évvel ezelőtt én egy végtelen türelmetlen ember voltam ilyen szempontból is. Azonban képes vagyok levonni következtetéseket, és egy lépéssel hátrébb állni, hogy lássam a teljes képet, amit egyébként is saját magam takartam ki. Igen, belátás és a körülmények felmérése. Adott a szőnyeg, a henger, az appok, a különböző platformon követett futók/sportolók tanácsai, ezeket már csak személyre kellett szabnom, és elméletileg már csak kis lépésekkel kellett haladni a nagy cél felé. A 160 nap alatt (ez persze lehet bármennyi, és ami a legfontosabb, gyakorlatilag akkor működik igazán, ha nem is ér véget, nem szakaszolható) megreformálhattam az étkezésemet, elhagytam sok-sok olyan összetevőt, ami egyébként is többet érne akkor, ha a polcon maradna, mintsem amikor a szervezetem feldolgozza, ha feldolgozza, így elkezdtem odafigyelni a csontjaim, szervezetem, elmém igényeire. 

futas9.jpg("Köszi, innentől már jobban fog menni", avagy búcsút inthetsz a mögötted álló kiloméreknek, helyzeteknek, de ne feledd, tiszteld is őket)

Ehhez kitartás és önmagunk abszolút magas mértékű tisztelete szükséges. Mi más vág annyira pofon ilyen téren, mint a tény, hogy amibe sok energiát fektetünk és elméletileg (remélhetőleg gyakorlatilag is) jót tesz nekünk, abban szünetet kell tartanunk? A helyzet adott, minden egyes pillanatban tudunk tenni azért, hogy fejlődjünk, még egy sérülés, kihagyás esetén is. Olyan ez, mint amikor haladsz az autópályán, de meg kell állnod pihenni, tankolni, könnyíteni magadon - átvitt értelemben a kihagyás ugyan nem áldás, de istenadta lehetőség arra, ha egyébként nem rendezed és gondozod párhuzamosan a sportolás mellett az azt támogató összevetőket (regenerációs gyakorlatok, étkezés, mentális egészség, stb.), akkor a kihagyás tökéletes alapot adhat ahhoz, hogy számot vess: hol tartok most, és mennyi van még ebben. Hidd el, az opciók száma végtelen, az univerzális tudás egyénre szabható, és ami a legfontosabb - igen, neked is sikerülhet, csak tekints magadra és a helyzetre lehetőségként. 

Tudod, nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Céljaid vannak, tudom, ha kihagytál, ha nem, hozd ki magadból a legtöbbet, olvass, szippants magadba minden információt, és hagyj időt arra, hogy meg-és kiismerd magad. Ennél egyébként sincs fontosabb.

A bejegyzés trackback címe:

https://novrun.blog.hu/api/trackback/id/tr2314727651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

novrun

Élményekről, apró szeletekben, ahová éppen esik a fókusz. Futás, önismeret, életmód, és minden, ami mögötte van. Instagramon erre keress: novrun. Bármi más: novrunlife@gmail.com

süti beállítások módosítása